Sziasztok!

A mai film egy életrajzi dráma, nem igazán az a felemelő fajta, mint a legtöbb sporttal kapcsolatos biográfia. Tudjátok, ahol az esélytelen csapat a semmiből főnixmadárként támad fel és a végén mindent visz.

Egy idős ír nő próbálja megkeresni fiát, akit ötven éve adoptáltak. Egy angol újságíró segít neki felkutatni rég elvesztett gyermekét. Ezt követhetjük végig a film során.

Stephen Frears rendezte, Steve Coogan és Jeff Pope írta a forgatókönyvet Martin Sixmith „The Lost Child of Philomena Lee” című könyve alapján, amiben a saját tapasztalatait írja le, Philomena Lee-vel eltöltött időkről. A főszereplő párost Judi Dench és Steve Coogan alakítja. Judi Dench a jóval ismertebb kettejük közül, mondanom sem kell remekül játszik a színésznő. Én imádom őt, van valami stílusos a játékában és nagyon hiteles tud lenni a komoly drámai és a könnyed humorosabb karakterek megformálásakor. Itt is egy nagyon nehéz, szívbe markoló személyt kellett alakítania és tette ezt a rá jellemző angol kifinomultsággal. Steve Coogan nem igazán sokat mondó név, nem is tett le túl sok említésre méltót, de hitelesen játszott, és tökéletes másodhegedűs volt Dench mellett. Épp elég volt ő illetve a karaktere volumene, hogy teljes mértékben átérezzük fájdalmát az elkeseredett anyának, aki ötven év után próbálja megtalálni fiát, akit elszakítottak tőle. A négy Oscarra jelölt angol-amerikai-francia koprodukció legnagyobb előnye a történet illetve Judi Dench játéka. Ugyan csak 98 perces az alkotás, de lebilincselő, amit a vásznon látunk. Van egy nagyon szép hullámzás a sztoriban, ahogy újabb kis információt sikerül kideríteni az elveszett fiúról, majd ismét zsákutcába futnak. Nagyon jól működik Philomena visszaemlékezése az örökbefogadás előtti időkre, amiből többet tudhatunk meg az egész hátteréről. Nagyon kemény történetre derül fény, amikor minden darabka a helyére kerül és egyben láthatjuk a kirakós összes darabját. Barbara Jefford karaktere jól eljátszott, de egyszerűen a totális hányinger és a most rögtön ölje meg valaki között mozog, egészen a végéig, ahol rájön az ember, hogy ez a nőszemély maga a gonosz. Tetszett amikkor a nagyon konzervatív neveltetésben részesülő Philomena, fia titkaira fényt derítve, nem akad ki, vagy retten meg. Pedig egy idős angol hölgyről van szó. Tényleg látszik, hogy annak ellenére, hogy alig tölthettek együtt időt még ötven év után is teljesen elfogadja azt az embert, aki a fiából lett. Általában borzasztóan utálom a magyar címeket. Nagyon kevés kivétellel, vagy fájóan idióta szóviccel próbálkoznak a fordítók, vagy egy tök értelmetlen, az eredeti címhez köze nincs címet kap a film. Az alcímektől pedig különösen rosszul vagyok, egy teljesen fölösleges szájbarágós hülyeségnek tartom. A kivétel erősíti a szabályt, ahogy mondani szokás, jelen esetben annyira tökéletes alcím a Határtalan szeretet, hogy hihetetlen. A stáblista alatt semmi más nem jár az ember fejében, csak az, hogy ez valóban a határtalan szeretet története.

Ha egy megindító, drámai falatra vágysz, csak ajánlani tudom. Nem tűnik érdekesnek a sztori, de garantáltan imádni fogod, ha szereted az igaz történeten alapuló műveket. Ha pedig csak szeretnéd feldobni a napod, akkor nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb választás. Jó érzések lesznek benne a végére, de amíg oda eljutsz az nem egy sétagalopp.

Dávid voltam, ha bedobnál egy falatot, tudod hol találsz. Sziasztok!