Sziasztok!

Ahogy tegnap ígértem mára egy dobos bonbont hoztam. Egy zenés dráma van terítéken, ahol csak az alaphangot adja meg a zene és a drámának hagyja a főszerepet. Dobpergést kérek, és akkor vágjunk is bele.

New York legjobb konzervatóriumába látogatunk el, ahol a fiatal jazzdobos tehetség, Andrew (Miles Teller) tanul. Az iskola legjobb és egyben legkegyetlenebb tanára, Fletcher (J.K. Simmons) felfigyel rá. Sajátos módszereivel elkezd foglalkozni a fiúval, ezt nézhetjük végig.

Damien Chazelle írta és rendezte a filmet. Csupán harminc éves tehetségről van szó, akinek a szóban forgó alkotás volt a második saját produkciója. Kevés rendező mondhatja el magáról, hogy ilyen jól indította karrierjét, mint Chazelle. A főszereplő páros fiatalabbik tagja Miles Teller, egy elég embert próbáló szerepben nyújt remek teljesítményt. Egy sikerért mindenre képes karaktert játszik és szinte látszik a szemében a tényleges akarat, hogy a világ legjobbja legyen. Mégis J.K. Simmons kapta a nehezebb szerepet, karaktere konkrétan olyan mintha Kubrick zseniális filmje a Full Metal Jacket Hartman őrmestere, csak itt nem Vietnámban kell katonákat kiképezni, hanem egy zeneiskolában diákokat tanítani. Nem tudom, hogy Simmons mennyit tanulmányozta R. Lee Ermey karakterét, de legalább olyan kegyetlenül és meggyőzően játssza a szadista feljebb valót, mint színésztársa. J.K. Simmons ennek megfelelően az Oscar, a Golden Globe és a BAFTA elismerését is elnyerte a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. A szereplők közül még Melissa Benoist lehet kiemelni. Őt is csak azért, mert kicsit többet van vásznon, mint a többi mellékszereplő. Egy viszonylagos szerelmi szálacskát bíztak rá, de ez is csak Teller karakterének az elszántságát hivatott bemutatni. Azt hinnénk, hogy egy zenés drámában, ami egy konzervatóriumban játszódik a zenéé a főszerep, de itt nem. Itt a nagyszerű történet és a remek színészi játék viszi a filmet a legjobbak közé. Ugyan többször is betekintést kapunk a zenekari próbákba és a hangkeverésért járó díjat el is vitte az Oscar és a BAFTA gálán is, mégsem erre lehet a legbüszkébb. Mivel a vágás fantasztikus lett. Nagyon közeliket kapunk az arcokról és a dobolásról, ezáltal minden érzelmet remekül közvetít a film. Az előbb említett két gálán meg is kapta az ezért járó elismerést. Amennyire utána olvastam, az amerikai konzervatóriumi létet nem mutatja be hitelesen, de ez senkit nem zavar. Ezek után nem meglepő, hogy akár bármilyen sportot is űzhetnének a főszereplők, vagy kis túlzással lehetnének kalauz és tanítványa. A kémia ugyan úgy meglenne a két színész között és a mondani való a tanulsággal együtt megmaradna.  

Aki szereti a dobszólókat és a remek karakterdrámákat az megtalálhatja egyik kedvenc filmjét ebben az alkotásban. De ha valaki kikapcsolódna, valami könnyed zenés filmmel az ne ezt a falatot válassza.

Dávid voltam, holnap ismét elmerülök egy finom falatban. Sziasztok!