Sziasztok!

Mára egy olasz filmet hoztam, ami nagyrészt egy koncentrációs táborban játszódik. Mielőtt abba hagynád az olvasást, ne tedd! Tudom, egy II. világháborús zsidókról szóló film, mi újat tudna mutatni. Mindenki látta már a Schindler Listáját és A zongoristát, mi újat adhat  egy olasz film. Elég sokat, ugyanis ez a történet nem egy megrázó történelmi dráma, hanem egy romantikus vígjáték ötvözete a drámával.

Guido (Roberto Benigni) első látásra beleszeret Dora-ba (Nicoletta Braschi), kisebb-nagyobb akadályokat túllépve egybe is kelnek. Már a háborús időszakban születik fiúk, Joshua (Giorgio Cantarini). Guido zsidó származása miatt deportálásra kerül, és innen kezdődnek a bonyodalmak.

Az 1997-es alkotást a főszereplő Roberto Benigni rendezte, illetve Vincenzo Cerami-val kiegészülve írták meg a történetet. Első hallásra furcsa, hogy egy zsidók deportálásáról szóló filmben elfér a romantika és a komédia is, de működik. A filmet két részre lehet bontani, az első az udvarlás. Itt domborodik ki a romantikus vígjáték szál. Guido esetlen közeledése Dora-hoz rendkívül aranyos, a humort pedig a burleszkhez lehet a legjobban hasonlítani. A film második fele már a koncentrációs táborban játszódik. Túlnyomó többségben a burleszki humor itt is tetten érhető, de csak addig, amíg nem gondolunk bele, hogy Guido viccelődése mennyire zord és drámai dolgokat leplez. A produkció végéig keserédes érzések vannak az emberben.  A három főszereplő neve Magyarországon gyakorlatilag semmit sem mond, de amennyire utána néztem az Appennini-félszigeten sem nagyon jegyzik nevüket. Ennek ellenére nem találtam kivetni valót a játékukban. Ezt mutatja az is, hogy Roberto Benigni Oscar-díjat, Golden Globe-díjat és BAFTA-díjat nyert alakításával. Maga a film, a legjobb idegen nyelvű film, illetve legjobb zenéért járó díjat is elvitte az 1999-es Oscar gálán. Cantarini mellőzöttségén meg is lepődtem, nagyon korrekt gyerekszínészi alakítást nyújtott a vásznon. Van a történetben egy félbe hagyott szál Dora édesanyja részéről, ami sejtet valamit, de nincs kimondva. Nekem hiányzott, hogy nem mesélte el a történet, hogy ő alakította ki a helyzetet, vagy merő véletlen volt. Illetve, hogy mit érzett utána. Ez most kicsit zavarosnak hathat, de ha megnézitek, pontosan tudni fogjátok, mire gondolok. A film vége felé fordulatnak szánt cselekmény szálat is elrontották picit. Valahogy nem akkora fordulat, nincs akkora súlya, mint kellene lennie. Picit várja az ember, hogy megtörténjen, és mikor bekövetkezik nem elég drámai. Lehet, hogy csak nálam nem működött eléggé, vagy koncepció volt és nem akarták elrontani azt a kis melegséget a néző lelkében, amit a humor ad. Én azért elbírtam volna azt a bizonyos megrendítőbb fordulatot. A 116 perces filmben ennyi szőrszálhasogatást sikerült felfedeznem, és igazából ez is csak ízlés kérdése. Összességében egy remek alkotás, ami témájában szívbe markoló, de kivitelezésében egyedi és már-már bohókás társaihoz képest.

Ez egy keserédes falat, ha szeretnél egy remek történetet egy családról egy szörnyű korban, de nem akarsz egész nap letargiában lenni, akkor ez a te filmed. Nem is tudom megmondani, hogy milyen esetben ne nézd meg. Szerintem csak imádni lehet, egy igazi kötelező darab.

Dávid voltam, holnap se hagylak egy falat filmbonbon nélkül, ígérem. Sziasztok!